68. fejezet

Na szóval.. Elkészült most már komolyan a legutolsó fejezet!
Ez a blog 2013 februárjában indult. Sosem hittem volna, hogy több mint egy évvel később még mindig üzemelni fog. Ráadásul ennyi olvasóval karöltve. Nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek, aki olvasta ezt a történetet! Remélem sikerült valami maradandót alkotni, amire még fogtok emlékezni sokáig! Ennyi lett volna a célom.
Ez a blog már egyszer befejezésre lett ítélve; sőt, többször is beakartam fejezni már menet közben. De annyira hiányzott volna a fanfic, hogy nem tudtam véget vetni neki soha igazán. Göröngyös  utat jártam be én is ezalatt a több mint egy év alatt. Sokszor voltam lelki válságban, és olyankor mindig az írás és az olvasók segítettek. Aztán a közel múltban egy újabb csalódás ért, amin nehezen tettem túl magam. De sikerült, azt hiszem! :) Na meg ugye valóra vált a legnagyobb álmom! Eljutottam egy 1D koncertre és Angliába! Ezeket a dolgokat tavaly februárban még el sem tudtam képzelni, hogy meg fognak történni. Szóval tényleg mozgalmas kis időszak volt ez, akárhogyan is nézem.
Bízom benne, hogy még sokan lesztek kíváncsiak a befejezésre, és írtok egy kis kommentet még utoljára a Shadow-hoz. :) Örülnék neki! Egyébként a befejezés olvasása közben ismét csak Taylor Swift - Last kiss című számát tudnám ajánlani.. Ez a Shadow-é. Szóval ha van kedvetek hallgassátok közben. Én is kisírtam az életemet is, miközben az utolsó sorokat gépeltem. Tudom, hogy ez már tényleg a vége a történetnek, úgyhogy.. Ahj..
Oké, nem szaporítom tovább a szót! Jó olvasást az utolsó részhez! Remélem tetszeni fog! xx

68. fejezet

- Két évvel később -

Ma van a nagy napom. Diplomaosztó! Az egész családom itt van az egyetemnél. Plusz a barátaim. Én ott álltam a többi végzős között, a hozzátartozóim pedig a "nézőtéren" ültek, és büszkén figyelték az eseményt. Arra vártunk, hogy végre az én nevemet mondják, és mehessek átvenni a diplomám. Hosszú évek munkája van benne, és szeretném, ha végre a kezemben lehetne az okirat, hogy sikeresen elvégeztem az egyetemet. Enyhébb gyomorideggel vártam, hogy végre kiszólítsanak. Feszülten szugeráltam Niallt, Clart, Emilyt és a többieket. Az ő látványuk nagyrészt megnyugtató volt.

- Sam Jillian Ross! ─ mondták a nevem.

Végre. Határozott léptekkel indultam az igazgató felé, aki már szintén széles mosollyal várt engem.

- Gratulálok! ─ mondta, majd kezet fogott velem, s ideadta a kis tekercset, amiben a várva-várt irat volt.

Megköszöntem, aztán elégedetten visszamentem a sorba. Utánam már csak két ember volt. Csak arra tudtam gondolni közben, hogy "te jó ég, ezt is befejeztem! elvégeztem az egyetemet". Azt hiszem már kijelenthetem, hogy felnőttem. Az egyetem utáni tervem: neki vágás a nagy betűs életnek. Azaz Niallel együtt kiköltözünk Amerikába, és ott megyünk gyakorlatra. A repülőjegyeink is megvannak, a csomagjaink készen várnak minket a kampuszban, a szobáinkban. Mindig is úgy képzeltem a jövőt, hogy Clarrel az oldalamon hódítjuk meg Amerikát.. De végül máshogy alakult. Clar itt marad a férjével, Austinnal. Itt alapítanak családot valahol Skóciában. Clar már terhes az első kis poronttyal. Milyen fura! Ő is felnőtt. Emlékszem, mikor néhány éve még együtt nevettünk azon, hogy egyikőnknek sem lesz soha barátja, vagy ilyesmi. Akkor még Sofie is velünk volt. Azt hittem mi hárman elválaszthatatlan barátok leszünk. Ez nem így lett. Sőt, sok mindent számoltam el a jövővel kapcsolatban. De talán jobb, hogy minden így alakult. Clar most boldog, és végre én is az vagyok. Ja, és párkapcsolatokra kitérve.. Nincs senkim! Négy hónapig jártam egy Gabe Twist nevezetű úriemberrel, aki öt évvel idősebb volt nálam. Tanári gyakorlatra jött az egyetemre, protekcióval. Nevetséges, hogy összeálltam vele, de végülis.. Az első két-három hónapban még egész jól elvoltunk. De nem volt köztünk túl sok érzelem. Az egész inkább csak arról szólt, hogy mindketten felejtsünk. Ő is egy borzalmas kapcsolaton volt akkor túl, én pedig már kezdtem beleőrülni egy ember hiányába. Nos, Gabe végül talált magának egy nálam szőkébb felejtő alkalmatosságot.. Ezzel nem is lett volna akkora probléma, kivéve ha nem az egyetem egyik női mosdójában kapom rajta őket felejtés közben. Mindegy, hamar túl lettem rajta. Nem volt olyan fontos, hogy álmatlan éjszakáim legyenek.

És sok téveszmével ellentétben Niallel sem alakult köztünk semmi! Egyszer próbált meg megcsókolni, de utána nem törte magát. Főleg mert akkortájt Harry még nagyon aktuális volt nálam... Szóval Niall az egyik legjobb barátom, és semmi több. De ha már Harryről van szó.. Hát, vártam rá. Még mindig meg van az a levele, amit körülbelül két éve írt nekem. Azt ígérte egy év múlva visszajön.. Nem tette. Akkor döntöttem úgy, hogy nincs értelme tovább várni, nyitnom kell a külvilág felé. És erre rá, nagyjából fél évre ismertem meg Gabe-t. Gabenek soha nem meséltem Harryről. Nem is lett volna kíváncsi rá. És végülis többé már senkinek nem meséltem róla. Nem akartam feszegetni a fájdalmas dolgokat. Hogy most fáj-e még? Nem is tudom.. Ez egy amolyan be nem gyógyult sebnek számít, ami mindig friss, csak le van ragasztva, és nem piszkálom. Jobb ez így. Egyébként visszatérve a jelenre.. Mostanában is elég intenzíven közeledik felém egy fiú. Ő is idejárt az egyetemre, de tavaly lediplomázott. Sokat lógtunk akkor együtt, de barátság volt az is csupán. Kaptam tőle nem egyszer vörös rózsát, hívott el többször sétálgatni, meg a többi ilyesmi.. De valahogy egyszer sem esett le, hogy értem törekszik. Nos, miután Dylan lediplomázott, ő is Amerikában folytatta tovább. Néhány hete viszont visszajött Angliába, hogy meglátogassa a családját. És hozzám is eltalált. Ó, és ennek fejében meg is csókolt. Ez négy napja történt, azóta viszont nem jöttek felőle új hírek. Nem is voltunk teljesen józanok, szóval talán nem is jelentett ez az egész semmit. De ebbe sem halnék bele.. Ha Dylannel nem jönne össze. Helyes, tisztelettudó, okos, vicces, aranyos.. Minden tulajdonsága megvan, ahhoz, hogy boldoggá tudjon tenni egy normális lányt. De engem annyira nem fogott meg ez a jófiús-imidzs. Lehet velem van a baj. Se baj, meglátjuk hogy alakul!
Miután megkapta mindenki a diplomáját, az igazgató mondott egy hosszabb beszédet, aztán gratulált az évfolyamnak a sikeres diploma miatt, és zárásként feldobtuk a levegőbe a kis diplomata kalapjainkat. Amikben hozzáteszem szörnyen néztünk ki, és melegünk is volt bennük, mivel sötétkékek voltak. Úgyhogy örültem, hogy megszabadulhatok tőle.

- Na, ezen is túl vagy ─ Clar volt az első aki odajött és megölelt. - Gratulálok, szivi!

Ezután az egész család megtette ugyanezt. Mindenki büszke volt rám, és örültek nekem. Majdnem bőgtem, úgy elérzékenyültem. Fura most megint lezárni egy korszakot az életemben. Fura most ezen is túl lenni.

- Én is szeretnék gratulálni, Sam ─ Dylan lépett elő a barátaim által alkotott fal mögül.

Egyik kezével barna tincsei közé túrt, a másikkal pedig elővett egy csokor fehér rózsát.

- Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem? ─ kivirulva öleltem át.

- Biztos forrásból ─ mosolyogva mondta.

- Ezt felviszem egy vázába, és közben át is öltözök! Mindjárt jövök ─ az alsó ajkamba haraptam, az utolsó pillantást pedig Dylanre vetettem.

Átsétáltam a közeli kampuszhoz, s közben gratuláltak még páran, akikkel összefutottam. Büszke mosollyal számolgattam a fehér rózsákat a csokorban. Őszintén jól esett, hogy Dylan eljött és gondolt rám.. Már az egyik folyosón sétáltam a kampusz egyik épületén belül. A szobánk irányába igyekeztem. Csukott szemmel szagolgattam a virágokat, és oda sem figyeltem a körülöttem lévőkre. Csak ott olvadoztam, mint valami tinédzser.

- Nem hiszem el! ─ ismerős hangot hallottam magam mellől felcsendülni.

A következő pillanatban pedig megszorították az egyik csuklómat, majd berántottak az egyik szűkebb, félre eső folyosóra. Sikítani sem volt időm. A szívem nagyon gyorsan kezdett el dobogni, a szemeimet pedig alig mertem kinyitni.

- Nem hiszem el, Sam! ─ ismételte az előbbit.. Harry.

Alig hittem a szememnek. Pár centire áll előttem. Itt van.. Már megint. Te jó Isten, ez nem lehet!

- Mégis mit? Mit nem hiszel? ─ kiabáltam.

- Mi ez a szar a kezedben? ─ dühösen tépte ki a kezemből a csokrot, és a földre dobta. - Hogy léphettél tovább? Hogyan?

Nem szóltam semmit, csak undorodva elfordítottam a fejem.

- Ezt a rózsát tőlem kellett volna kapnod.. ─ most meg "szomorú hangon" szólalt meg. - Istenem, annyira elcsesztem.

Nem hatott meg, akármit tett. Egyébként legbelül komolyan sejtettem, hogy ma el fog jönni. Még mindig úgy ismerem, mint a tenyerem.
Két kezét a fejem mellett tartotta a falnál, s nem hagyta, hogy elmeneküljek. Pedig csak ennyit akartam.

- Nem jöttél vissza... Pedig vártalak. ─ motyogtam.

- Itt voltam.

- Akkor?

- Nem akartalak felzaklatni.. ─ sóhajtott.

- És mi a szar vezérelt arra, hogy két év után mégis megtedd? Akkor mikor végre boldog vagyok, és úgy érzem tovább léphetek végleg.

- Az, hogy én szenvedek nélküled. Annyiszor próbáltam már túl lépni ezen, de nem ment soha.

- Szerettelek.. Azután az egy év után én még szerettelek. Most már nem. Csak akarok egy nyugodt életet, amiben te nem vagy benne ─ hazudtam.

- Tényleg? Ha ezt így gondolnád, most nem sírnál ─ maga felé fordította az arcom, az államnál fogva.

A szemem tele volt könnyekkel, de nem akartam, hogy lecsorduljanak. Nem engedhettem.

- Hagyd, hogy lezáródjon ez az egész, kérlek ─ mondtam gyengén.

- De miért? Te sem akarod, hogy vége legyen!

- Nézd. Odakint vár engem a családom, a barátaim, Dylan, és a friss diplomám. Valamint a szobámban az összes cuccom, és egy repülőjegy Amerikába. Én már készen állok az új életemre. Ideje neked is tovább lépned.

- Hogyan léphetnék tovább, mikor nem tudlak elfelejteni két rohadt éve?

- Könyörgöm, érts meg engem is. Ne kínozz tovább. Se engem, se saját magad! ─ suttogtam közel az arcához.

- Mindig hiányozni fogsz, baby ─ gyengéd csókolt préselt az ajkaimra, s közben összekulcsolta az ujjainkat. Ó, Istenem..

Azt hiszem mindketten sírtunk. Ez az utolsó csókunk, ezt tudtuk.

- Nyugodj meg, kérlek.. Minden rendben lesz. Csak éld az életed. Egy nap pedig még találkozunk, ígérem! Vigyázz magadra, Harry ─ elengedtem a kezeit, s letöröltem a könnyeit az arcáról.

Felvettem a földről a virágaimat, majd elsétáltam. A szívem mintha kiszakadt volna a mellkasomból, úgy éreztem. Nem tudom találkozunk-e még az életben. Nem tudom együtt leszünk-e még valaha. Nem tudok semmit. Most el kellett engednünk egymást, hogy egy szebb jövő elé nézhessünk. Egy biztos: hálás vagyok neki, hogy végig kísért engem annyi mindenen. Ott volt mellettem a legnehezebb időszakaimban. Fogta a kezem, amikor csak lehetett, és sosem engedte el, akármi is történt.
Emlékszem azokra a dolgokra, amiket együtt csináltunk. Mikor először találkoztunk. Először megcsókolt. Először érintett meg. Először mondta, hogy szeret. Első összeveszésünk. Első békülésünk. Első közösen átélt balhék... Mindig ott voltunk egymásnak. És ezt senki sem veheti el tőlünk. Viszont most itt az ideje lezárnunk mindezt. Ez már nem lenne ugyanaz. Úgyis szakítanunk kellene, mert nem bírnánk. Az állandó problémák kikészítenének engem is, és őt is.
Akármennyire is fáj: pont került a történetünk végére.