67. fejezet

Sziasztok!
Nem írnék most semmit ide. Csak annyi, hogy a koncert beszámolómat megtaláljátok ITT! És még annyi, hogy ez az utolsó előtt rész. :):

67. fejezet

Egy hónappal a nagy összeveszésünk után tulajdonképp már egyértelmű volt: szakítottunk.
Furcsán alakultak a dolgok. Egyik délután találkoztunk, leültünk és beszéltünk. Olyan volt, mintha két idegen lennénk egymásnak. Mindez talán csak azért lehetett, mert nem akartuk, hogy a kelleténél fájdalmasabb legyen a búcsú. Bár így azt hiszem még rosszabb volt. Tudtuk, hogy ez lesz a jó megoldás. Muszáj elválnunk. Nincs közös jövőnk, ezt mindketten beláttuk. A beszélgetésünk után Harry szemei könnyektől csillogtak. Megszorította utoljára a kezeim, nyomott egy csókot a homlokomra, majd annyit súgott: "köszönöm". Majd kisétált az életemből. Akkor bennem is megakadt a lélegzet. Mikor kilépett az ajtón, és becsukódott utána, én őrjöngve rogytam a földre, és vertem a padlót sírás közben. Ekkora sírógörcsben még sohasem volt részem azelőtt. Még egy darabig éreztem Harry ajkainak nyomát a bőrömön, s kezének finomságát az enyéimen. Legbelül valami még tartotta bennem az érzést. Az érzést, amit évek óta táplálok iránta. Körülbelül egy órán keresztül feküdtem a padlón, és a közös emlékeinken gondolkodtam. Néha elszomorított, néha viszont megmosolyogtatott az a sok minden, amit vele élhettem át. Ó, mennyi minden történt velünk.. Az agyam még fel sem dolgozott mindent rendesen.
Ma délután van egy kerek hónapja annak, mikor egy éjszakát végig sírtam, és eldöntöttem, hogy véget kell vetnünk ennek a kapcsolatnak. Ma egy hónapja annak, hogy Harry már nem az enyém. Szabad lett. Egyszer már elengedtem, és most is megtettem. De ezúttal végleg. Kettőnknek nincs közös jövő. Sajnálom. Sajnálom, hogy nem tudtam kézben tartani a dolgokat. Sajnálom, hogy nem küzdök érte többet. És sajnálom, hogy nem lehet már többé csakis az enyém. Életem első szerelméről van szó. Képtelenség volna elengednem őt testestől-lelkestől. A lelke egy része még nálam van. Egymáshoz köt minket az a sok dolog, amit megéltünk.

- Sam, minden rendben? ─ Clar mosolyogva ült le mellém a kanapéra, megzavarva a merengésemet.

- Nem tudom ─ nyögtem bizonytalanul. - Már egy hónapja...

- Sosem fogod elfelejteni, ne is erőlködj.

- Nem is megy...

- De akkor nem értem.. Ha szereted, miért akartad, hogy vége legyen? Sam, mióta Harry nincs veled, rád nézni is rossz. Mikor mosolyogtál utoljára? Mikor voltál boldog utoljára? Már idejét sem tudom. És nem bírlak így nézni ─ mondta sóhajtva.

- De te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem működik már együtt.. Hiányzik. Nagyon hiányzik. De ezek után le szeretném zárni ezt az egészet.

Felálltam, felkaptam a kabátomat, majd elhagytam a lakást. Makacs módon eldöntöttem, hogy nem akarom tovább feszegetni a témát. London járdáit kezdtem taposni, és próbáltam kiszellőztetni a fejem. Odakinn hűvös volt, kezd jönni a téli időszak. Fura. A tavalyi telemet is nélküle töltöttem. Ezt is úgy fogom. Erre gondolva valami megint bekattant. Megtorpantam. Körbenéztem, és mély levegőt vettem. Még látni akarom őt. Utoljára legalább. Elindultam Harry lakásának irányába. Gyorsan szedtem a lábaim, mert az eső szemerkélni kezdett. Nem tudom mi ütött belém. Csak látni akarom. Nem tudom mi lesz a vége, de.. Nincs de. Látni szeretném, ennyi.
Felsprinteltem a társasház lépcsősorain, s meg sem álltam egészen Harry lakásáig. Ismét nagy levegőt vettem. Nagyjából öt percig hezitáltam az ajtó előtt. Ott álltam, és vártam, hogy bekopoghassak. Nem mertem.
Rendben! Most vagy soha! Tovább egy perc gondolkodás után fogtam magam, és bekopogtam. Újabb hosszú percek teltek el, válasz pedig nem érkezett. Az ajtó nem nyílt ki. Hangok sem hallattszódtak odabentről. Kicsit megijedtem. Pont most kell elmennie itthonról?

- Sam Jillian Ross? ─ egy érdes női hang ejtette ki a nevem.

A hang irányába kaptam a fejem. A szomszéd nő volt az. Aki Harryvel szemben lakik. De honnan tudja a nevem?

- Igen, én vagyok ─ félénken válaszoltam.

- Ó, akkor várj egy pillanatot! Hozok valamit ─ mondta, majd bement a lakásba.

Pár perc múlva felbukkant, egy fehér borítékkal a kezében. Mosolyogva átnyújtotta, és csak annyit mondott, hogy nekem lett itt hagyva. Megköszöntem, a hölgy pedig visszament a lakásába. Feszülten téptem fel a boríték szélét, s nyúltam a benne lévő levélért. A papírra nagy betűkkel volt ráírva, hogy "Baby". Ekkor már nem sejtettem sok jót. Leültem az ajtó előtti lábtörlőre, s elkezdtem olvasni a levelet.

"Szia, édes! Éreztem, hogy eljön ez a pillanat. Eljössz hozzám, mert rájössz, hibáztunk, mikor elengedtük egymást. Nem tudom mikor fogsz idejönni, és felkeresni. Lehet egy fél év, de lehet egy hét. Azután, hogy én elmentem. Tudod, kicsim, nem bírtam itt maradni. Minden rád emlékeztetett. A lakásban a te illatodat éreztem egyfolytában. A párnában a te samponod illata volt megragadva. A takaró a te bőröd illatával volt áztatva. A szekrényemben, az ágyam alatt, a fürdőszobában a te itt hagyott ruháidat találtam folyton-folyvást. Mikor kimentem, hogy kicsit szabaduljak ezektől a kínzó dolgoktól... Még akkor is te jutottál eszembe. Amikor kézen fogva sétáltunk, vagy a parkban hülyéskedtünk. Na meg az autóm hátsó ülései is szép emlékeket őriznek. Itt minden rád emlékeztet. Ezt nagyon nehéz kibírni. Úgy döntöttem összeszedem a cuccaimat, és elmegyek innen. Messzire. Nem szeretném, hogy tudd hová mentem. Ha szerinted nekünk nincs közös jövőnk már, akkor ne essünk kísértésbe. Felejtsük el egymást valahogy. Tudom, hogy lehetetlen még egyelőre.. De próbáljuk meg. Adjunk magunknak egy évet mondjuk. Utána felkereslek. Mindenképp. És meglátjuk. De ez így egy darabig ilyen lesz még. Fájdalmas. Szerettem volna, hogy tudd, köszönök neked mindent. Nélküled fogalmam sem lenne arról, hogy mi az a szeretet. Te megtanítottál erre. Nem akarom többször ezt hangsúlyozni, mert gondolom már unod, hogy ezt hajtogatom mindig. De tényleg így van. Engem sikerült olyan szinten lenyűgöznöd, hogy soha az életben nem foglak elfelejteni, akárhogy is alakul. Neked mindig ott lesz egy kis rész a szívemben, még akkor is ha sikerül tovább lépnem. Viszont szeretném, ha neked tényleg sikerülne. Ha valaki olyan boldoggá tenne, hogy később megengedd neki, hogy esetleg elvegyen feleségül, vagy valami. Én megtettem volna egyszer. Azt hittem ez örökre szóló lesz. Úgy éreztem. Nem baj, kicsim. Megértem miért döntöttél így. Egy napon még találkozunk, ne lepődj meg! Vigyázz magadra, kérlek. 
Szeretlek. 
H. xxx"

Nos, a könnyeim folyamatosan csorogtak a szemem sarkából, mióta elolvastam az első mondatot. Elkéstem. Elment. Belül éreztem, hogy ez lesz. Tudtam, hogy késő lesz, mire észbe kapok. Az ember mindig későn realizálja az ilyesmit. És én most nagyon elcsesztem. Nehézkesen felálltam a földről, letöröltem a könnyeimet, a levelet pedig a kabátzsebembe gyűrtem.

- Mr Styles is hasonlóan ramaty állapotban volt, mikor ideadta nekem a borítékot ─ a szomszéd hölgy egy kis résen nézett ki az ajtaja mögül, s onnan szólt.

- É-És mikor ment el? ─ sírásomat visszafojtva próbáltam szóhoz jutni.

- Ó, múlthét szerdán. Megkért, hogy ha látok itt egy különösen gyönyörű, vele egy korú lányt, aki az ajtaja előtt fog várni, azt azonnal szólítsam le ─ mosolyogva beszélt.

- Értem, nagyon köszönöm ─ egy erőltetett vigyort varázsoltam az arcomra, majd lépteimet a lift felé vettem.

Bedugtam a fülhallgatóimat, és max hangerőre vettem Taylor Swift - Back to December-jét. Magam elé bámultam, és nem gondoltam semmire. Olyan volt, mintha egy részem hirtelen eltűnt volna belőlem. A lelkem egy része. Harry valószínűleg magával vihette. És azon a részen most csak ürességet, megbánást, szomorúságot, és saját magamban való csalódást érzek. Nem tudom már visszaforgatni az időt, viszont csak remélni tudom, hogy egy év múlva visszatér. És tisztázódik bennünk minden, lesz ami lesz..