2013. május 3., péntek

32. fejezet

Hi, darlings!
Köszönöm a 66 (!!!!) feliratkozót! Annyira örülök, hogy már ennyien vagyunk! :) Csak az a gond, hogy ebből a 66 rendszeres olvasóból a fele sem jelez vissza, hogy egyáltalán él-e még. Így nem tudom, hogy ki az aki tényleg olvassa a blogom.. :/ Mindenesetre örülnék, ha írnátok pár sort kominak.. Btw most tényleg fogalmam sincs milyen lett ez a rész, mert fáradtan és szomorúan írtam.. De azért remélem olvasható lett.. A mai délutánom fele sírásból állt, de mindegy.. Nem érdekes.. az én gondom. :')
Nem is szaporítanám a szót; jó olvasást! x


 32. fejezet

A csupasz kórterem látványa már kezdett unalmassá válni. A nemrég bevett fájdalom csillapítók révén pedig engedték, hogy  sétálhassak egy kicsit az ˝udvaron˝. Felvettem egy pulóvert, mert kint már eléggé lehűlt az idő. A kijárat előtt néhány lépéssel meg kellet állnom, mert valaki megragadta a felkarom. Hátra kaptam a fejem, s mögöttem volt egy sötét szőke hajú nő. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová tenni.

- Elkísérlek – mormolta.

A kezét a hátamhoz érintve irányított előre. Meglepetten felvontam a szemöldökeim és átléptem a küszöböt. Összehúztam magamon a pulóvert, mert a szél erősebben fújt, mint gondoltam. A járdán kezdtünk sétálni és közben kínos csend vett minket körül. Csak a szellő halk süvítése volt érzékelhető.

- Egyébként Emily vagyok – szólalt fel hirtelen. - Már találkoztunk korábban, de arra most nem emlékezhetsz.

Némán bólogattam, majd a mamuszomról mosolyogó figurát kezdtem tanulmányozni.

- Tudod, ez lehet nem a legjobb alkalom, de valamit mondanom kell – feszülten sóhajtott mondata végén.

Ezután kíváncsian oldalra fordítottam a fejem és kérdő tekintetemmel meredtem el ismerős arcvonásain. A szája szólásra nyílt, s éppen beszélni készült. De a mögöttünk élesedő futólépések hangja elfojtotta benne a szavakat. A karjaimat a mellkasom előtt keresztem, hogy még jobban magamra húzzam a felsőm. Mozgolódásomat követően hatalmas kezek tapadtak a csípőmhöz. Rémülten felkiáltottam, s kicsit megugrottam.

- Csak én vagyok – Harry könnyen megjegyezhető mély hangja hatolt a fülembe.

Kiengedtem a tüdőmben ragadt levegőt és a szívverésem ütemének gyorsasága is csökkent. Hozzá kell még szoknom Harry létezéséhez. Féltve rám borított egy meleg plédet; én eleinte próbáltam kibújni előle, de hamar rájöttem, hogy addig nem hagy békén míg fázom. Elégedetten vigyorgott, miután elérte a célját. Megforgattam a szemeim és sóhajtottam.

- Köszönöm a segítséged, mehetsz – fejemet oldalra biccentve jeleztem, hogy most távozhat.

- Szólj, ha szükséged lesz rám – csalódottan hátrált.

Rosszallóan megráztam a fejem és fellélegeztem, ahogy eltűnt a közelből. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy hogy félthet ennyire engem. S közben volt egy olyan érzésem, hogy rajtam kívül talán csak kevés emberrel tud így bánni. A Ryanes eset után már nem tudom mit higgyek róla.

- Miért vagy vele ilyen? – Emily mosolyogva kérdezett.

- Umm, é-én ma tudtam meg, hogy ki ő – frusztrálva nyögtem a választ.

Nem tudtam mást mondani. Nem mondhattam, hogy igazából megrémiszt. Az aggódásával és a védelmezésével is. Az alsó ajkamat rágva mélyedtem el ismét magam előtt.
Felkapcsolták a világítást az út mentén, mi pedig visszafordultunk. Emily végül nem mondta el amit akart. Nem nagyon izgatott, mivel jelenleg ő is csak egy idegen a sok közül.

*

Az ablakpárkányon könyököltem és bámultam a sötét eget. Idegölő volt bezárva lenni egy kórházba. Apámnak és a többi látogatómnak haza kellett menniük, mert a látogatási idő kilenckor lejárt. Az óramutató egyenletes kattogását elnyomta a halkan szóló TV a szobában. Egyedül vártam, hogy jöjjön az esti visit. Nem volt szoba társam, így gyakorlatilag semmit nem tudtam csinálni a TV bámulásán vagy az a csillagok számolásán kívül. Az ablakomból tökéletesen rá lehetett látni a kinti kapura és a parkolóra. Az a terület jelentette a szabadságot. Néztem, ahogy az éjszakás orvosok lézengnek odalent és beszélgetnek. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy kapu lassan kinyílt, s egy magas alak besétál. A járdaszegélyen álló lámpák alatt kivehető váltak az arcvonásai. Harry.

- Te jó ég – kétségbe esetten motyogtam.

Bezártam az ablakot és elhúztam a függönyöket. Turbó tempóval igyekeztem megtalálni a távirányítót és egy széket. A szék csak arra kellett, hogy magassághoz juthassak és könnyedén kitudjam kapcsolni a TV-t. Kevés idő volt, de fürgeségemnek köszönhetően megtudtam nyomni a nagy fekete gombot, ami a kulcsa volt a csendnek.

Szidkozódva visszacsoszogtam az ágyhoz, s felmásztam rá. Ha létezik kényelmetlen hely, akkor ez biztosan az. A rugók rozsdásodása nyikorgást okozott, így minden mozdulatomat hallani lehetett. Befúrtam magam a takaró alá, s a fejemre húztam. Nem volt időm a fal felé fordulni, így egy helyben kellett maradnom. Az alsó ajkamat már sebesre rágtam, mire kinyílt a nyikorgó üveges ajtó. Harry halkan bezárta maga mögött a bejáratot és alig hallhatóan az ágy felé indult. Letett a földre valami nehezet, s mélyet sóhajtott. Nem akartam megtudni, hogy hogyan engedték fel őt ilyen későn.
A szemeim apró résre nyíltak, s így észrevétlenül lestem a mozdulatait.  Pár pillanat múlva viszont eltűnt a látókörömből. Semmi mozgást nem hallottam, ezért bátorkodtam felnyitni a szemeim.

- Szia, drágám – Harry lehajolt, s halkan suttogott.

Ismét megugrottam és felkiáltottam. Tekintetemmel nem bírtam az övét keresni.

- Tudtam, hogy ébren vagy – nevetve leült a kényelmetlen matrac szélére.

- H-Honnan? – kérdőn pillantottam rá.

- Amikor alszol mindig aranyosan szuszogsz – folytatta vigyorgását.

Halvány mosoly görbült száraz ajkaimon, ahogy elárult rólam egy bizalmas tényt. Félénken tanulmányoztam hibátlan arcvonásait, s a mosolygás közben felbukkanó gödröcskéit. Páratlanul nézett ki. Én pedig kételkedve agyaltam azon, hogy mi ketten hogyan kerültünk egy kapcsolatba. Valahogy nem tudom elképzelni azt, ahogy egy magafajta srác egy magamfajta lánynak akar bevágódni. Ő a teljes ellentétem. Közvetlen, kicsit beképzelt és hirtelen haragú. Míg én csendes, nyugodt természetű és gátlásos vagyok.

- Nem kell itt lenned. Megvagyok egyedül is – törtem meg a csendet egy kis közömbösséggel.

Szikrázó zöld szemei megtalálták a kontaktust az enyéimmel. Telt ajkain végig siklott a nyelve, én pedig kisebb ámulattal meredtem el tettén.

- Sosem hagylak egyedül – mondta.

Komoly szavakkal dobálózott. Ez a súlyos kijelentés arra késztetett, hogy maradjak csendben. Elviselhetetlen volt az érzés, hogy még mindig nem vagyok teljesen tisztában az ő szerepével. El sem tudom képzelni, hogy mi zajlódhat most le benne. Azt mondta, hogy hiányzom és hogy nem hagy egyedül. Fájt, hogy nem tudtam mit reagálni ezekre a mély érzelmekkel töltött mondatokra. Nem érzek semmit iránta és nehéz így bármit is helyre tennem magamban.

- Most aludnod kell. Holnap vár pár vizsgálat – halkan motyogta, s közben puha ajkait a homlokomra nyomta.

A testemet átjárta egy meleg érzés, s ezalatt újra hasogatni kezdett a fejem. Csak egy villanás volt míg beugrott egy homályos részlet. Két lámpa a szemembe világított, majd egy hatalmas fekete autó fékezett előttem néhány centire. A következő pillanatban egy magas férfi ugrott ki a kormány mögül; aki feltehetőleg Harry lehetett. Ennyi. Több nem jutott eszembe. De legalább megbizonyosodtam arról, hogy tényleg úgy találkoztunk ahogy mesélte.
Befordulhattam a fal felé és magamhoz húztam egy puha párnát. Erősen szorítottam a karjaim között a kitömött anyagot, s lehunytam a szemeim. Hallottam, ahogy Harry lefekszik a szoba másik oldalán található ágyra és egy darabig még forgolódik. Szinte éreztem, ahogy figyeli minden rezzenésem és ez nyomasztó volt. Háttal voltam neki, de tudtam, hogy néz.

- Umm, így nem tudok aludni – szólaltam meg. - Hogy nézel.

- Máskor is nézlek – nevetve beszélt.

- D-De... – ellenkezni akartam.

- Ssh! Megfordulok, csak aludj végre – anyáskodva mormolta.

Úgy vigyázott rám, mintha most bármi esélyem is lenne a menekülésre. Be vagyunk zárva egy rideg kórházba és egyébként is éjszaka van. És jelenleg a fejfájásom elnyomja az egész testem. Nem tudnék csakúgy elszökni. Talán ez Harry legnagyobb félelme. Hogy egyszer elmennék. Ez alatt az egy nap alatt csak ennyit tudtam leszűrni az állandó féltéséből és aggódásából.

*

A szemeim kipattantak, ahogy érzékeltem a beáramló fényt és a halk susmorgásokat a szobában. Ásítva körül néztem, majd figyelmes lettem az orvosra aki Harryvel beszélt. Alig hallhatóan folytatták az eszmecserét, de annyit tudtam, hogy az állapotomról folyik a tárgyalás. Oldalra fordítottam a fejem, s megpillantottam a barátnőimet. Clar és Sofie. A szemközti ágyon társalogtak és nevetgéltek, mint a kisgyerekek.

- Jó reggelt – felhívtam magamra a figyelmet.

Nem ezt terveztem, de hirtelen mindenki tekintete rám szegeződött. Harry szokásos féltő pillantásaival találtam szembe magam ismét. Clarék lemásztak a magas ágyról, s mosolyogva felém indultak. Megkönnyebbültem, hogy végre beszélhetek velük.

*

A nap véghez közeledve ismét egyedül maradtam. Bár még kint világos volt, de azt tanácsolták, hogy inkább ne várják meg az idő lejártát. A táskám a magasított ágyon hevert és épp a ruháimat tömködtem bele. Utcai szerelést vettem fel, mert a kórházi ˝egyenruha˝ már szinte szorított. Nem éreztem jól magam benne. A következő pillanatban belépett egy fiatal ápoló egy pár papírral a kezében.

- Kisasszony, kérem itt írja alá – a kezembe nyomott egy papírt és egy tollat.

Furcsállóan néztem rá, mivel nem tudtam mit írok alá pontosan. Azt mondták, hogy csak holnap reggel mehetek haza. A szemem végig futott a sorokon, s közben rájöttem, hogy a zárójelentés van előttem. Miután meghúztam az ˝s˝ betű végét a nevem végén, visszaadtam az iratokat és a kölcsön vett íróeszközt.

- Umm, haza mehetek? – beleharaptam az alsó ajkamba.

Az ápoló sietősen bólintott, majd gyors sebességgel elhagyta a kórtermet. Mintha valaki megfélemlítette volna őt. És volt egy olyan érzésem, hogy ebben is Harry keze van.
Összehúztam a bőrönd cipzárját, s ezután a kezembe vettem a telefont. Ujjaimmal feloldottam a képernyőzárat és a névjegyzékben kezdtem keresgélni. Valakinek haza kell vinnie.

- Mehetünk? – Harry rekedtes hangja töltötte meg a teret.

Az ajtónál támaszkodott, s halvány mosoly ült az arcán. Hosszú mutató ujjaival a kocsikulcsát babrálta és ezalatt türelmesen várt. Megvontam a vállam, majd leemeltem a táskát. Halk káromkodás hagyta el a számat, ahogy szembesültem azzal, hogy több ruha van benne, mint azt hittem. Harry kapkodva kivette a kezemből, s ő vitte tovább. Pár lépéssel előttem járva haladt végig a csendes folyosón. Út közben bepillantottam néhány kórterembe és nem tudtam nem észre venni a betegeket, akik sóvárogva vágytak el innen. Nos, egy ilyen helyről az ember csak elmenne. Örültem, hogy hamarabb szabadulhatok a kelleténél, de még mindig nem tudtam, hogy hogyan intézték el.

Kiléptünk a kapun, s a hatalmas fekete jármű felé vettük az irányt. Harry bedobta a táskát a hátsó ülésre, majd rám nézett. Az autó elejénél ácsorogtam és nem akartam megmozdulni. Nem akartam vele egy légtérben, kettesben lenni.

- Nem lesz semmi abból, hogy velem jössz – legyintett.

Lehajtottam a fejem, s vonakodva beszálltam a kocsiba. A körmeimet piszkáltam, mialatt Harry elindította a motort. Valami azt súgta, hogy nem véletlen ez a korai haza menetel. A mellettem vezető göndör hajú srác tervez valamit. Érzem.

- El viszlek valahova, ha nincs ellenedre – mosolyogva pillantott felém.

- Nem akarom – makacsul felszólaltam.

A szavaim süket fülekre találtak. Harry csak tovább folytatta az elkezdett utat, s közben rémisztően magabiztosan vigyorgott. Kétségbe esetten fészkelődtem az ülésben és fogalmam sem volt arról, hogy hová tartunk ilyen tempóban.

10 megjegyzés:

  1. ahw!! ez nagyon cute rész lett:33 imádtam mint általában;P
    ez a rész annyira tetszett:
    - Tudtam, hogy ébren vagy – nevetve leült a kényelmetlen matrac szélére.

    - H-Honnan? – kérdőn pillantottam rá.

    - Amikor alszol mindig aranyosan szuszogsz – folytatta vigyorgását.

    és ez:
    - Umm, így nem tudok aludni – szólaltam meg. - Hogy nézel.

    - Máskor is nézlek – nevetve beszélt.

    - D-De... – ellenkezni akartam.

    - Ssh! Megfordulok, csak aludj végre – anyáskodva mormolta.

    ééééés eeez:
    - Nem kell itt lenned. Megvagyok egyedül is – törtem meg a csendet egy kis közömbösséggel.

    Szikrázó zöld szemei megtalálták a kontaktust az enyéimmel. Telt ajkain végig siklott a nyelve, én pedig kisebb ámulattal meredtem el tettén.

    - Sosem hagylak egyedül – mondta.

    istenem!hogy tudsz így írni??örülnék ha ilyenket tudnék bepötyögni egy bloghoz!zseni vagy:P hozd gyorsan a kövit mert kíváncsi vagyok hogy hová viszi Harry Samet:))

    VálaszTörlés
  2. Úristeen..!!*____*
    Hogy van neked ilyen fantáziád??!!*___*
    Nagyon szuper lett ez a rész is.!(mint az összes többi!)
    Gyorsan köviit.!!:)

    VálaszTörlés
  3. Marhara jo ,nekem nagyon tetszet :D
    Nagyon gyorsan következöt ! :D LEGYSZI <3 ;D

    VálaszTörlés
  4. Oh my god. Nagyon de nagyon imádom!!! Remélem minél hamarbb rakod fel az újat mert nem tudok várni:)

    VálaszTörlés
  5. Oh my Harry♥nagyon jó lett, imdáom :")♥Gyorsan kööviit ! :DD

    VálaszTörlés
  6. Szia! A rossz kedved ellenére nagyon imádtam ezt a részt. Tele van izgalmakkal, furcsa fordulatokkal. Nagyon, de nagyon tetszett! Remélem eltűnik a rosszkedved, és sírós éned miközben olvasod a kommenteket! :)

    És ne legyél szomorú, mert ilyen kis csodálatos olvasóid vannak. :') És és és ... mert ilyen csodálatosan írsz..:3 Már néhány ok, amiért megéri boldognak lenni. :)

    Igazából szívemen viselem a kedvenc blogom írójának a sorsát, szóval...naa ne legyél már szomorú. Nem szeretjük, ha szomorú vagy. :) Legyél nagyon, de nagyon boldog, mert van egy ilyen csodálatos blogod, csodálatos olvasóid ( egó :D ), + egy meseszép 1D-s szobád :')

    Remélem jobb kedved lett.:3

    Várom a következő részt.
    Puszi, Lana
    xx.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. oh, igen. máris jobban vagyok.. aranyos vagy! :')

      Törlés
  7. Jajj de jó lett!!
    De sajnálom Harryt hogy Sam nem emlékszik rá!

    VálaszTörlés
  8. Nagyon jó lett mint mindig:) Szegény Harryt én sajnálom, hogy nem emlékszik rá..
    De nekem van egy sejtésem, hogy Harry a basball stadionba akarja majd vinni mert az volt az előző részben vagy nem tom melyikben, hogy azt írtad hogy oda fogja vinni.:D
    Nagyon siess a következővel:$ IMÁDTAM *-*

    VálaszTörlés
  9. Iszonyat jóó volt.<3 Mindig odaképzelem magam Sam helyébe.:)) Várom a következőt!*o*:3<3;)

    VálaszTörlés

Tiny Hand